LORELEY ÉS A TANGÓ 

Az elmúlt évek sok zenész-interjúja után is mindig meglep, ha azt hallom, hogy egy-egy muzsikus kevésbé izgul koncert előtt, mint versenyhelyzetben. Az izgalom persze jó esetben még hozzátesz a produkcióhoz, mint legutóbb Staszny Zsófiánál: a tavaly év végén, Los Angeles-ben megrendezett Nemzetközi Liszt verseny ének-kategóriájában ő bizonyult a legjobbnak. Zsófival – aki Pászthy Júlia növendéke, és idén szerzi meg a mesterdiplomát a Zeneakadémia dal és oratórium szakán – egy hideg, januári napon beszélgettünk. 

-Mielőtt elkezdtük volna az interjút, említetted, hogy nagyon izgultál az amerikai út előtt.

-Igen, óriási lázban égtem, mert soha nem jártam még Amerikában, és a verseny is nagy falatnak ígérkezett: a jelentkezés feltétele egy ötven perces műsor volt Liszt-dalokból, amelyek azért nem a legkönnyebbek. Ezt az anyagot kellett kiküldeni – ez nekem tizenhat dal lett – és ebből kellett aztán kiválasztani azt a húsz perces műsort, amivel elindulok a versenyen.

–Olyan hosszú az út, hogy addig lecseng az izgalom. Milyen volt a Los Angeles-i érkezés?

-Nagy szerencsém volt, mert fantasztikus házigazdáim voltak, egy baptista lelkész-családnál laktam. Természetesen zongora is volt a házban, úgyhogy tudtam gyakorolni. Nagyon figyelmesek voltak, már első nap, szerdán elvittek várost nézni, megmutatták Hollywoodot, Beverly Hills-et, és második nap is kirándultunk, de akkor már skáláztam is otthon. A verseny vasárnap volt a metodista templomban, és szombaton tarthattunk egy zongorás próbát az altemplomban. Itt nem a legjobb zongorát kaptuk, izgultam is kicsit, hogy mi lesz másnap a versenyen. Azt viszont már a metodista templomban rendezték, remek zongorával, és a hangoló is végig ott ült. Lejöttem a színpadról, utána a zsűri félrevonult. Délután négykor tudtam meg az eredményt, és aznap este hétkor kezdődött a gálakoncert, úgyhogy fárasztó volt a vasárnap! A szereplésünk egyébként annyira jól sikerült, hogy a legjobb zongoristának járó díjat az a korrepetitor kapta, aki engem is kísért.

–A gálán a délelőtti versenyprogramból énekeltél?

-A zsűri választotta ki, hogy melyik dalt szeretné. Az én húsz perces műsorom öt dalból áll, ezek közül a Loreley-t kérték, ami különösen közel áll a szívemhez, ha rajtam múlik, én is ezt választom. Úgy érzem, mintha nekem íródott volna, kényelmes a lágéja, és a szövegét is nagyon szeretem! Már a tavalyi év végi vizsgámra is egy Liszt-dalcsokorral készültem, ez öt dal volt, ezek tehát már megvoltak a műsorhoz. Aztán a verseny előtt összeültünk Pászthy Júlia tanárnővel és a korrepetitorommal, Alszászy Gábor tanár úrral, és végignéztük az összes Liszt dalt, melyik lenne jó. Próbáltunk egy vegyes műsort összeállítani, van benne francia, német, orosz nyelvű dal, sőt az egy szem angol is, a versenyre kivitt húsz perces anyag végére pedig betettem Liszt egyetlen magyar dalát.

–Könnyebb magyarul énekelni?

-Nem, most már a németet is nagyon magaménak érzem éneklés szempontjából. Az alap, hogy pontosan ismerem a dalszöveget, és ezeket külön is sokat gyakorolom, az éneklésben a szép kiejtés is nagyon fontos. A német szövegeken rengeteget dolgoztunk Alszászy tanár úrral, és a gálakoncert végén oda is jött hozzám egy bécsi professzor: gratulált, és azt mondta, hogy nagyon szerette a német szövegmondásomat.

–Mivel jár ez a díj?

-Pénzjutalommal és egy new-yorki koncerttel, ami áprilisban lesz. A teljes, ötven perces Liszt-műsort fogom énekelni.

–Szerinted a szüleid mikor érezték úgy, hogy téged mindenképpen taníttatni kell énekelni?

-A családban természetes volt, hogy zenét fogunk tanulni, a bátyám, az öcsém, és én is. Egyikük sem lett hivatásos zenész, a szüleim sem azok, de mindketten hegedültek, és az éneklés hozta össze őket: kórusházasság az övék. Öt éves lehettem, amikor kiderült, hogy elég jó a hallásom. Sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, és a nagymamám énekelt a falu asszonykórusában. Egyszer elvitt magával egy énekpróbára, ahol az asszonyok hiába próbáltak elénekelni egy szextet, nem ment nekik, már püfölte a zongorát a karvezető, amikor csend lett, és én egyszer csak beénekeltem. Azonnal akartak adni egy kottát nekem is, de a nagymamám mondta, hogy se a szöveget, se a hangokat nem tudom még elolvasni. Aztán zenei iskolába kerültem, tanultam csellózni, zongorázni, hetediktől érettségéig pedig a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolába jártam.

–És mikor jött el az a pillanat, hogy már nem elég a kórus és többre vágysz?

-Ez nem ment könnyen. Már a kórusiskola előtt is próbáltak engem szólóztatni, de mindig lebetegedtem. Ez biztosan pszichés volt, szoronghattam ettől. Aztán kamaszként az lett a vágyam, hogy musicalszínésznő legyek. Mindig vonzott a színház, a családban rendszerint az volt a születésnapi-, és névnapi ajándékom, hogy elvittek színházba, és én választhattam ki a darabot. Amikor megnéztük a Twist Olivért, az annyira tetszett, hogy el is kezdtem járni a Tanítóképző Főiskola zenész színpadára. Gimnazista voltam, és ekkor már nagyon jól éreztem magam a színpadon. Az opera nem is igazán érdekelt, de aztán jött Verdi Othelloja, és akkor egyszerre tudtam, hogy igen, én ezt szeretném! Érettségi után a Szent István konziba mentem szakképzésre, ez kellett ahhoz, hogy majd bekerülhessek a Zeneakadémiára.

–Tehát félre a musical-el…

-Igen, de akkor még elmentem a Színművészeti Főiskolára felvételizni. Úgy voltam vele, hogy ha már éveken át ez volt a vágyam, legalább megpróbálom. Nem sikerült, és nem is akartam már igazán.

–Az sikerült, amit igazán akartál: a Zeneakadémia.

-Klasszikus ének szakirányra jelentkeztem, elvégeztem az alapképzést, és ezután felvételiztem mesterképzésre dal és oratórium szakon. Szerintem nagyon jó döntés volt, itt tudtam tovább fejlődni, kellett még ez a két év.

–Ha ennyire szereted a színházat, miért a kevésbé „színházias” műfajt választottad?

-Erről sokat beszélgettem Pászthy tanárnővel, aki azt mondja: egy dalt nehezebb elénekelni, mint egy operát. Az opera egy folyamat, és az embernek van három órája kiteljesedni. Itt viszont csak néhány percem van arra, hogy egy egész történetet elmeséljek ugyanolyan színesen

–Operával most nem is foglalkozol?

-De igen. A konzis énektanárnőm, Adrigán Judit vezetésével működik a Belcanto operatársulat, ahol tag vagyok. Már konzi alatt is volt lehetőségem velük dolgozni, a Szerelmi bájitalban például, ahol Gianettát énekeltem a Duna szimfonikusokkal a Duna palotában. Szerencsémre Bolyki Zoltán karmester úr is megtalált, vele tavaly Hamupipőke keresztmetszetet csináltunk gyerekeknek.

–A hangod még nyilván változik. Hol tartasz most?

-Szoprán vagyok, inkább lírai, de még nem lehet pontosabban behatárolni. Juli néni azt mondja, spinto, mert kicsit sötétebb a hangszínem, mint egy tipikus lírai szopránnak. Tehát ez még alakul. A dalok mellett tanulok áriákat is, próbálkozom már a Fiordiligi áriával, de a szerepálmom a Figaro Susannája. És Liu-szerelmes is lettem, meg Mimi is nagyon közel áll a szívemhez, de ezekhez a szerepekhez még érnem kell.

–És hogy kerül a képbe a tangó?

-Követelmény a diplomakoncerten, hogy kamarázni kell. Nemrég hallottam az egyik harmonika szakos fiút, Berecz Pétert játszani, és annyira megihletett a játékával, hogy bevillant: mi lenne, ha argentin tangók lennének a koncert utolsó részében, oda ugyanis – az áriák és dalciklusok után – valami könnyedebbet szeretnék. Beszéltem Péterrel, szívesen vállalná, úgyhogy most a darabválasztásnál tartunk: meg kell találnunk azokat, amelyekben van harmonika, és jól állnak nekem. Szerintem ezek a tangók jó csattanónak ígérkeznek a diplomakoncertem végére.

Bokor Gabriella