A TÖBBDIMENZIÓS LÁTÁS ÉS A CIMBALOM

Koncertezik szólóban és zenekarral, játszik népzenét, klasszikust és jazzt, tanít, énekel, és persze egyetemre jár. Szabó Dániel, aki a Zeneakadémián tavaly megszerezte a cimbalom előadóművészi diplomát, és ősztől a mesterképzésen folytatja a tanulmányait, sok irányba nyitott, és a különböző utak – szerencsés módon – keresztezik egymást.

–Tavaly novemberben láttam önt a Baráti Kör jótékonysági koncertjén, akkor cimbalommal szerepelt, és csak később tudtam meg, hogy énekelni is tanult. Melyik ad nagyobb örömet a színpadon?

-A cimbalom. Énekelni csak később kezdtem, az érettségi után pedig folytattam, először népi éneket tanultam, aztán kicsit elmentem a klasszikus felé is. Nagyon nagyra becsülöm az énekeseket, főleg, mióta én is megtapasztaltam, hogy milyen iszonyatosan nehéz a színpadi éneklés. A cimbalommal sokkal inkább nyeregben érzem magam.

–Ezt úgy mondja, mintha cimbalmozni könnyű lenne…

-Persze, ez sem egyszerű, de igaz, amit mondanak: ha a színpadon ott van előtted egy hangszer, akkor abba kapaszkodhatsz.

–Önnek hány darab „kapaszkodója” van?

-Három. Erre azért van szükség, mert elég nehéz a hangszer – egy nagy cimbalom több mint száz kiló – és nekem állandóan vinni kell magammal a fellépésekre. Arra, hogy segítőt fogadjak, általában nincs pénz, ezért kell egy ötven kilós hangszer is, amit én egyedül el tudok szállítani az autómmal. Ez ugyanúgy megszólal egy színpadon, ugyanannyi húr van rajta, csak kicsit összébb vannak tolva, épp ezért nehezebb is rajta játszani, viszont könnyebb mozgatni. Vannak azonban olyan komolyabb színpadok, mint például a MÜPA, ahol azért a nagyobb hangszer hangja kell, ilyenkor azt viszem.

–Néhány hónapja készítettem interjút Balogh Kálmánnal, aki önt is tanítja. Elmesélte, hogy amikor gyerekként először találkozott a cimbalommal, az fogta meg, hogy olyan, mint egy rejtvény, egy ügyességi játék. Ha megjegyzi, milyen sorrendben, hova kell ütni, a végén kijön egy dallam.

-Ez érdekes, mert valóban nagyon rejtélyes hangszer. Ott az a rengeteg húr, százharmincnál is több, ráadásul nem is egy síkban vannak, hanem egymás fölött, alatt mennek. Tényleg egy megfejteni való rejtvény. Az embernek a játék mellett – mert az egy dolog, hogy elmerül a zenében – ilyen geometriai ábrákat is meg kell tudni jegyeznie. A cimbalmozáshoz tulajdonképpen többdimenziós látás szükséges. Harmadik éve tanítok a régi zeneiskolámban, és a gyerekeknél is észrevettem, hogy sokan közülük nem is mindig a hangnevek szerint jegyeznek meg egy dallamot, hanem úgy, hogy tudják, most ide kell ütni, most oda.

–Önt is a rejtvényfejtés izgalma fogta meg először, azért választotta a cimbalmot?

-Nem, nálam ez másképpen alakult. Úgy kezdődött, hogy a szüleim szerették volna, ha a húgommal együtt megtanulunk játszani valamilyen hangszeren, ezért elvittek minket Székesfehérváron a zeneiskolába. Nyolc éves voltam, és mindenképpen gitározni akartam, azt ismertem, meg az akkor olyan menőnek számított. Az iskolában viszont csak egyetlen gitártanár volt, és ő már nem tudott több tanítványt vállalni. Mentünk, mentünk a termek között, és gondolkoztunk, hogy mi legyen. A zongora túl nagy, a hegedű nem igazán vonzott…Végül odatévedtünk a cimbalomteremhez, ahol a tanár éppen játszott. Nekem ez a hangszer addig ismeretlen volt, de ott annyira megragadott, hogy rögtön eldöntöttem: én ezt  választom.

–Ilyen véletleneken múlnak pályák.

-Hát tényleg. Elkezdtem a cimbalmot, nagyon szerettem, és a tanáraim is tehetségesnek tartottak, azt javasolták, menjek zenei pályára. Tizenhat éves koromtól rendszeresen felléptem, sőt, ebből már valamennyi jövedelmem is volt. Ez persze nem egy szólókarrier kezdetét jelentette, hanem azt, hogy zenekarokban játszottam, táncegyütteseket kísértünk, és koncerteket is adtunk. A szüleim viszont csak sokkal később fogadták el, hogy zenész leszek. Nem volt muzsikus a családban, és féltettek, hogy ebből nem fogok tudni megélni. Számukra elképzelhetetlen volt, hogy ezt a pályát válasszam, ezért nem is mentem zenei középiskolába. Angol tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, érettségi után pedig az ELTE Bölcsészkarára, néprajz szakra. Közben persze nem hagytam abba a zenélést, rengeteget gyakoroltam, és az egyetem mellett kezdtem járni Balogh Kálmánhoz. Ez nagyon nagy lökést adott, óriási   élmény volt tőle tanulni.

–Részben neki köszönhetően ön több műfaj felé is nyitott. Azt, hogy a népzene az első, a hangszer determinálta?

-A hangszer csak félig-meddig, inkább az első tanárom, Petrovics Tamás, akinek az édesanyja, Tarjányi Tóth Ida, a 20. század egyik legnagyobb cimbalmosa volt. Tamás viszont már nem a klasszikus cimbalmozást folytatta, hanem a népit, ő volt az, aki nagyon sok cigánymuzsikust felgyűjtött faluról. Először klasszikus cimbalmozásra tanított, de később a népire, és bevezetett azokba a körökbe, amelyek aztán elvittek engem a népzene felé. Így kezdett érdekelni később a néprajz és a népi ének is. Amikor az ELTE-re jártam, a Zeneakadémián még nem volt népzene szak, a váci Konzervatóriumban viszont akkor indult, azt elvégeztem három év alatt. És igen, a nyitás a különböző műfajok felé folyamatosan jött, Kálmán miatt is, aki nagyon nagy hatással volt és van rám a mai napig azzal, hogy mindenféle stílusban otthonosan mozog. Ez vonatkozott például a román népzenére, nálunk, cimbalmosoknál ez a csúcs, a román cimbalmosok ugyanis a világon a legjobbak, legalábbis technikai szempontból. A jazz felé is nyitottam, de csak autodidakta módon, és közben elkezdtem Farkas Rózsától klasszikus zenét, Kuti Sándortól cigányzenét tanulni, Balogh Kálmán pedig végig ott állt mögöttem, tőle folyamatosan vettem órákat. Vácon is ő volt a mesterem, és most a Zeneakadémián is.

–Úgy látszik, önnek sok mindenhez van affinitása, a tanításhoz, a színpadhoz, a legkülönbözőbb műfajokhoz…Melyik úton szeretne tovább menni?

-Az út elsősorban a népzene és az előadóművészet. Érdekes, hogy erre-arra kacsintgatok, és sok mindent be is tudok olvasztani a népzenébe, mégpedig úgy, hogy annak megmaradjon a saját karaktere. Azt gondolom, hogy ez nem haladta meg a kort, még mindig van aktualitása az autentikus magyar népzenének, úgy előadva, ahogyan ezt annak idején, falun játszották. Az a célom, hogy mindezt szólistaként, egy klasszikus zenei színpadon mutathassam meg, mert ezt más nem igazán csinálja. Éppen úgy, ahogy egy hegedűs előadja például Bach d-moll  partitáját, én szólócimbalmosként eljátszom – mondjuk – a Marosmenti táncrendet. Szerintem ez is megállja a helyét. Erre szeretnék tehát elindulni, azaz klasszikus zenei igényességgel, klasszikus zenei színpadokon autentikus magyar népzenét előadni.

–Milyen fogadókészség van erre?

-Ez nehéz kérdés, mert még nincs igazán kipróbálva. Valamennyi tapasztalatot azért már szereztem, volt néhány ilyen jellegű felkérésem, játszottam a Zeneakadémián is, máshol is, és úgy éreztem, hogy a közönség és a klasszikus zenészek is jól fogadnak.

–Például idén, az Újévi Koncerten Svájcban.

-Igen, január elsején, a Liszt-év jegyében Rougemont-ban, egy gyönyörű templomban rendezték a hangversenyt, amelynek én voltam az első fellépője. Fél órát játszottam, azt kérték, hogy olyan darabokat vigyek, amelyek Liszt magyaros jellegű szerzeményeit inspirálhatták. Játszottam cigányzenét, egy kis magyar zenét, próbáltam mindenféle stílust belevinni, utánam pedig egy spanyol zongoraművész következett Liszt-művekkel és átiratokkal. Nagyon élvezetes feladat volt, sokat foglalkoztam vele itthon, hallgattam a Liszt darabokat, nagyon érdekes dolgokat fedeztem fel, és a koncert is jól sikerült.

–Amellett, hogy a szólókarrierjét építi, csapatban is szeret játszani. Milyen formációk és milyen műfajok vannak most napirenden?

-Népzenét elsősorban a Gázsa zenekarral játszom, – dolgozunk a Honvéd Táncszínháznál, de más színpadokon is koncertezünk –, és a Szeret zenekarral, amelyik a Szeret folyóról kapta a nevét. Velük összeállítottunk egy Liszt-estet, amit zongoraművészekkel adunk elő. Ez egyféle   „felelgetős műsor”, mi a bandával például eljátsszuk a Rákóczi- indulót, utána pedig ezt a témát hallhatja a közönség a zongorán. Más műfajban is van egy érdekes projektünk, Duola néven alakítottunk egy duót Bágyi Balázs jazzdobos előadóművésszel. Azt hiszem, elég egyedülálló, hogy magyar cimbalom és jazzdob együtt szerepeljen a színpadon, a magyar illetve a balkáni népzenéből vett elemeket próbáljuk meg kicsit a jazz előadási világával keverni.

–Idén végzi az utolsó évét a Zeneakadémián, munka pedig már most van, mégpedig bőven. A szülei is megnyugodhattak már, látják, hogy a „helyén van”.

–Én pontosan értettem, miért féltettek, mert valóban nem könnyű ebből megélni, de azért azt látom, hogy lehetséges. Csak tényleg olyan embert kíván ez a pálya, aki sok mindenben otthon van, nem kizárólag a zene érdekli, hanem kicsit a menedzsmenthez is van affinitása.

–Vagyis nem lehet bezárkózni, és minden időt a gyakorlásra fordítani, hanem keresni kell a lehetőségeket.

-Igen, sajnos ma már erre is szükség van. Másrészt azon is gyakran gondolkodom, hogy ezen a pályán hogyan lehet majd családi életet élni. A menyasszonyom nem muzsikus, biztosan nem lesz olyan egyszerű elfogadnia, hogy én a munka miatt későn jövök haza, vagy napokig nem is vagyok otthon. Nehéz ezt a zenész-cigányéletet megszokni. De ezen nem lehet változtatni, ez az életforma ilyen.

Bokor Gabriella