A SZÍNPADON NINCS ROSSZ NAP

A Baráti Kör támogatottja volt tizenhat évesen, amikor a Zeneakadémia Különleges Tehetségek Osztályában tanult. Ekkor, 2009 tavaszán ismerkedtünk meg és készítettük az első interjút a Legatoba Szabó Ildikóval. Azóta is össze-össze találkozunk, ha épp itthon jár, úgyhogy meglehetősen közelről figyelem, hogyan „épül” a csellista pályája újabb versenydíjakkal és koncertekkel. Ha csak két eseményt ragadunk ki 2017-ből: fellépett a berlini Konzerthaus Hommage à Brendel fesztiváljának nyitókoncertjén, a Prussia Cove Fesztiválon pedig Rados Ferenccel játszhatott együtt egy Schumann trióban.  

Hatodik éve tanulsz Berlinben, a Művészeti Egyetemen. Látod már a végét?

Az az igazság, hogy februárban kellene megcsinálnom a master diplomát, egy fél évvel kitolódott, mert egyszer már halasztottam. És most is halasztást kértem, egyszerűen azért – és ez egy nagyon kellemes indok –, mert januárban és februárban sok koncertem lesz a német verseny miatt, és nem érek rá vizsgázni.

Ezek a fellépések annak a bizonyos Német Zenei Versenynek a díjazásához kapcsolódnak?

Igen, a díjjal az járt, hogy részt vehetek a „Szövetségi Válogatott Fiatal Művészek Koncert sorozatában”. Ezeken a hangversenyeken kooperálni kell a többi díjazottal. Rangos helyszíneken lépünk fel, mint például a bonni Beethoven Ház, vagy az Észak-Német Rádió, Hannoverben, és olyan sorozatokban, amelyekben világhírű művészek is játszanak, többek közt Isabelle Faust, Alexander Melnikov, vagy a Hagen Vonósnégyes. Sok koncertet játszottunk már, körbevonatoztuk Németországot, és sok hangverseny áll még előttünk is. Nekem ez egészen új tapasztalat, mert ennyire sűrűn ugyanazt a programot még nem játszottam soha. Én az a típusú előadó vagyok, aki, ha kiáll a színpadra, akkor padlógázt ad. Olyankor minden más megszűnik. És nagyon érdekelt magammal kapcsolatban, hogy tudok-e egy héten hatszor, ugyanazzal a műsorral minden alkalommal padlógázt adni. És igen, működik.

Azért biztosan van különbség nap és nap, koncert és koncert között.

Hát ez az. Mindig is azt akartam elérni – és ebben Starker János nekem az óriási példakép – hogy akár jó napom van, akár rossz, egy bizonyos színvonal alá sohasem mehetek. Ez a profizmus. És úgy érzem, hogy ezt most már talán sikerült elérnem. Az is érdekes egyébként, hogy hogyan kezeli az ember a rosszabb napokat. Én például két hónapja elkezdtem rendszeresen jógázni, és nem gondoltam volna, hogy ez ennyire kihat – nem csak a személyes életemre, hanem a játékomra is. Régebben, ha egy rosszabb napot fogtam ki, és például nem úgy éreztem az ujjaimat, esetleg késett a vonat, vagy sok órát kellett utazni, akkor azt nem tudtam elfogadni, sokat bosszankodtam. A koncerten aztán már nem volt gond, zenei rendezős körökben úgy emlegetik ezt, hogy táltosodásra vagyok képes, mégis úgy gondolom, hogy ez egy felesleges kör, teljesen szükségtelen bepörgetni magam. A jógának köszönhetően most már el tudom fogadni, hogy nem működöm minden nap egyformán. Úgyhogy számomra ez az egész évad nagyon tanulságos. A verseny egy klarinét-zongora duó díjazottjával dolgozunk együtt, illetve egy gitáros nyertessel, Jesse Flowersszel. Ez utóbbit különösen élvezem, mert más típusú feladatokat ad. Mivel nem nagyon van eredeti darab, átiratokat készíttetünk, és ez egészen másfajta kreativitást igényel. A németországi koncertek mellett ebben a szezonban még fellépek Tel Avivban, valamint a BBC felkérésére a BBC Arts at Hay fesztiválján lesz szólóestem Roman Rabinovich-csal.

Tényleg impozáns programot bonyolítasz Berlinből, de úgy tudom, a pesti Zeneakadémiához is megmaradtak a kapcsolódásaid.

Igen, és nagyon örülök, mert azért minden évben érkezik koncertfelkérés. Most februárban egy régi nagy álmom válik valóra, mert két nagyon jó barátommal, Lajkó Istvánnal és Miriam Helms Aliennel, egy fantasztikus norvég hegedűssel eljátsszuk Brahms összes zongorás trióját, illetve a klarinét trióhoz Matthias Schornt, a Bécsi Filharmonikusok szólóklarinétosát sikerült meghívni, a kürttriónál pedig Zempléni Szabolcs fog hozzánk csatlakozni. Úgyhogy ezt a sorozatot nagyon várom!

Ezeket a koncerteket játsszátok a Solti Teremben, februárban.

Így van, február 21-én és 28-án. 22-én pedig a Take Brahms megy, apának a sorozata az Urániában. (Ildikó édesapja Szabó Péter, a Fesztiválzenekar szólócsellistája – a szerk.) Oda csatlakozom, én leszek a vendég, mert a Brahms szextetthez azért kell egy második cselló. Már volt arról egy beszélgetésünk, hogy akkor ki játszik első csellót, meg melyik darabban….

Sokat vitatkoztok?

Ó, természetesen. Ezek a dolgok nem változnak. Nagyon erős személyiségek és szenvedélyes muzsikusok vagyunk mindketten. Csak a viták tárgya lett más, meg hogy hogyan kommunikáljuk ezeket. Ez sosem volt könnyű, de fejlődünk.

Így, hogy a budapesti és a berlini egyetemet is ismered, mit gondolsz: melyek a legjellemzőbb különbségek, például mennyiben más itt és ott a tanár-diák viszony?

Szerintem ezt nem lehet összehasonlítani. Mi, hangszeresek nem egy intézményt választunk, inkább a főtárgy tanár személye a meghatározó. Nekem óriási váltás volt, hiszen a zeneakadémiai tanárom, Mező László tanár úr a legjobb és legnemesebb értelemben vett régi csellóiskolát képviseli. Tőle fantasztikus alapokat kaptunk. Továbbadta a hagyományokat, például Casalsnak a gondolatait, amiket máshol szerintem már nem is tanítanak.

Alfred Brendellel és Lajkó Istvánnal

Pedig nyilván jó és hasznos, ha ezeket is megismered. És utána dönthetsz.

Persze. Gyakran kritizálunk, vagy egyből ellökünk magunktól dolgokat, anélkül hogy igazából ismernénk őket. Én sem használom már azokat a vonásokat vagy ujjrendeket, amiket Casals alkalmazott a Bach szvitekben, de azt a gondolkodásmódot, hogy miért ezeket a megoldásokat választotta, szerintem mindenkinek érdemes tudnia és átgondolnia. Kérdezték már többen is, hogy újra kellett-e tanulnom dolgokat Berlinben, és azt kell mondanom, hogy nem, nem kellett. Nekem a Mező tanár úr nagyon biztos alapokat adott, megtanított arra, hogy hogyan gondolkozzam a hangszeremen. És ezt nem lehet elvenni tőlem, ez egy fantasztikus érték, amihez én persze nagyon sok mindent hozzátanultam a berlini tanáromtól, Jens Peter Maintztól, aki Rosztropovics növendékének a növendéke. Ami viszont minden külföldi egyetem kamarazene tanszékéről hiányzik, az a Wagner Rita. Olyan egyéniség, hogy az ember bármit visz hozzá, mindig úgy jön ki az órájáról, hogy de jó volt! Ő az egyik legoptimistább ember, akit ismerek.

Ezt az említett hiányt hogyan pótolod?

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert amíg előkészítős voltam, hozzá jártam szonátázni, és úgy alakult a viszonyunk, hogy a mai napig kapcsolatban vagyunk. Berlinből gyakran e-mailben kérem ki a véleményét, és ha itthon vagyok és megkeresem, valahogy mindig talál egy órát, hogy előjátszhassak neki. Ha szívfájdalmam vagy problémám van, ha nem tudom, mit csináljak egy darabbal, vagy csak egyszerűen megfáradt, és nincs új ötletem, akkor a recept: Rita néni. Ő mindig talál egy új aspektust. Amikor Lajkó Pistivel Berlinben léptünk fel a Hommage à Alfred Brendel Fesztiválon, akkor azt a műsorunkat is eljátszottuk neki előtte.

A februári Brahms koncertek előtt is elmész hozzá?

Igen, ez titkos tervem. De akkor Rita néni most az interjúból fogja megtudni, hogy én ezt a merényletet tervezem ellene? Minél előbb írnom kell neki!

Bokor Gabriella

[hana-code-insert name=’szaboildiko’ /]