ÖTVEN KILÓ A ZONGORÁN

Annyira karcsú és törékeny, hogy első ránézésre az ember nem is tudja elképzelni, hogyan bírja Szalai Éva a pályával járó terhelést. Ő pedig nem csak hogy bírja, hanem még rakja is magára az újabb és újabb súlyokat. A Baráti Kör támogatásával részt vett mesterkurzusokon és nemzetközi versenyeken – ezeken több díjat is nyert – és párhuzamosan a zeneakadémiai tanulmányaival két évet a madridi Királyi Zeneakadémián is elvégzett. Ez év nyarán kitüntetéssel diplomázott itthon, de ősztől megint tanulni fog, ezúttal Hágában. Augusztus közepén találkoztunk, néhány órával korábban érkezett haza egy nemzetközi versenyről Bécsből.

-Hogy sikerült a verseny?

-Középdöntős lettem, a zsűri csak három embert engedett a döntőbe. Viszont láttam, hogy mások is megveszik a CD-felvételt, ami a szereplésemről készült, és ez nagyon jól esett.

–A Legato eddigi két és fél éve alatt négy zongorista interjút készítettem, mindannyiszor fiúkkal. Ez véletlenül alakulhatott így, vagy tényleg ők vannak többségben köztetek?

-Nem hiszem, hogy többen lennének, inkább arról lehet szó, hogy a fiúk ambiciózusabbak. Nekik sokkal inkább presztízskérdés, hogy meddig jutnak el a karrierjükben. A lányoknál sok esetben a családalapítás háttérbe szorítja, hogy szakmailag kiteljesedjenek. Ez egyébként a nemzetközi mezőnyre nem feltétlenül jellemző, a bécsi versenyen is csupa lány jutott a döntőbe. 2007-ben pedig egy nagyon rangos versenyen vettem részt Brémában, komoly, négyfordulós program volt, három és félórányi játszanivalóval, és a harmadik fordulóban öten maradtunk a 63 indulóból, négyen lányok és egy fiú.

–Ha már a nemek arányánál tartunk: a lányok esetében fizikai korlátok is adódhatnak. Rév Lívia például, akivel tavaly készítettem interjút, azt mondta, hogy a kicsi keze miatt soha nem tudott Brahms-zongoraversenyeket játszani.

-A d-moll zongoraversenynek valószínűleg én sem mennék neki, tényleg vannak bizonyos korlátaink, de nagyon sok közülük áthidalható. Én például még az ötven kilót sem érem el, és sokan úgy gondolják, hogy nagyobb testsúly, több erő kell a zongorázáshoz. A mesterem, Dimitri Bashkirov viszont azt mondja, hogy ha ötven kilót ráteszünk a zongorára, akkor az bizony beszakad. Tehát csak jól kell elosztani azt a testsúlyt. A miénk alapvetően egy értelmiségi pálya, elsősorban mégiscsak a zeneiség, a szellemi tartalom az, ami átsugárzik. Az elképzelésnek, a szándéknak kell erősnek lenni.

–Gyerekként honnan tudtad, hogy neked épp a zongorára van szükséged?

-Édesanyám ének-zenei tagozatos általános iskolába íratott, és amikor hét éves lettem, megkérdezte, milyen hangszeren tanulnék szívesen. Otthon volt egy pianínónk, a bátyám is zongorázott, így a választás egyértelmű volt. Édesanyám annak idején kiváló tanároktól tanulta ezt a hangszert, egy kicsit édesapám is tud játszani, tehát szerették volna, hogy szépen zongorázzak. Attól viszont óvtak, hogy ezt a pályát válasszam. Végül az döntött, hogy édesanyám minden ellenérve után is csak elsírni tudtam magam, ha arra gondoltam, hogy nem lesz majd időm zongorázni, és fokozatosan vissza fogok fejlődni…ennek nem tudtak ellenállni a szüleim, tehát a kecskeméti konzervatóriumba jelentkeztem. Előtte, nyolcadikosként még második díjat nyertem egy országos versenyen, és ez adott egy kis biztatást nekem is.

–Később, a zeneakadémiai éveid alatt egymás után jelentkeztél a versenyekre – az előbb említett brémain két különdíjat is nyertél – és a mesterkurzusokra, például Salzburgba, Bashkirovhoz.

-Igen, az maradandó találkozás volt. Chopint játszottam neki, és szimpatizált a játékommal, azt mondta, kifinomult eleganciával zongorázom. Nagyon szerettem volna az osztályába járni a madridi Zsófia Királyné Zeneakadémiára, de tudtam, hogy szinte lehetetlen oda bejutni.  A következő tanévben lett egy szabad hely, és Gulyás Márta tanárnőm a professzor figyelmébe ajánlott, aki azt mondta, próbáljam meg a felvételit. Egy hónap felkészülési idő után kimentem felvételi vizsgát tenni, és sikerült. Összesen két embert vettek fel, ebből az egyiknek spanyolnak kellett lennie.

–Tehát te voltál „a” külföldi, és tandíjat sem kellett fizetned.

-Ami egyébként óriási összeg, több mint 17 ezer euro egy évre. Emellett az egyetemtől kaptam támogatást, hogy tudjam fedezni a kinti élet költségeit. Szobát béreltem egy lakásban, több diáktársammal együtt, nem a központban ugyan, kicsit utazni kellett, de kellemes, nyugodt hely volt.

–Az egyetem Zsófia királyné nevét viseli, és úgy hallottam, hogy a királyi család tagjai elég intenzív kapcsolatot tartanak az iskolával. Találkoztál velük?

-Igen. Ez a királyné magán-zeneakadémiája, amikor megérkeztem, éppen a 70. születésnapját ünnepelte az egyetemen, a gálakoncerten Zubin Mehta vezényelte az iskolánk zenekarát. Minden évzárót a királyi palotában tartanak, a királyné jelenlétében, és a kitüntetéses diplomát is az ő kezéből vehetik át a növendékek. Az iskolába is többször eljöttek a királyi család tagjai, egyszer például Zsófia kifejezetten a mesterem órájára hozta el az orosz elnök, Medvegyev feleségét. Akkor persze egy spanyol és egy orosz növendék játszott, de egy finn és egy kubai osztálytársammal együtt mi is részt vettünk az órán, és a végén kezet fogtunk a First Ladykkel. Érdekes, hogy őket magázni kell, tehát egy hetven éves Nobel díjas professzor magázza a királyi család csecsemő tagját, ugyanakkor ők mindenkit tegeznek, a legtekintélyesebb, világhírű muzsikusokat is.

–Mi az, amiért te mindenképpen Bashkirovnál szerettél volna tanulni? Mit kaptál tőle?

-Azt, hogy a zenei elképzelés a legfontosabb. Ő struktúrát, szerkezetet ad a daraboknak, karmesterként gondolkodik. Mondta is sok mesterkurzusán, hogy elsősorban a fejben dől el minden, másodszor a füllel kell megvizsgálni a visszajelzést, hogy az elképzelés megvalósult-e. Harmadsorban jöhetnek az érzelmek, és végül az ujjak munkája. Szerinte az esetek nagy többségében sajnos ez épp fordítva történik. Először jönnek az ujjak – gyorsan, milyen hangok vannak ott – utána felhabosítják egy kis érzelemmel, de a zongorista már nem nagyon hallja, amit játszik, és hogy tulajdonképpen mi az, arról fogalma sincs…

–Az erősségeiddel vagy a gyengéiddel foglalkoztatok többet?

-Az utóbbival. Tehát nem a Chopin, vagy az elegáns Liszt és Schumann darabokat tanította, amik amúgy is a természetemből fakadnak. Azzal foglalkoztunk, ami nehezebben megy, nagy, vaskos Prokofjev és Brahms szonátákkal, vagy Beethoven Eroica variációival, csupa olyan darabbal, ami távol áll a karakteremtől. Nem akarta, hogy egyoldalú maradjon a repertoárom. A professzor tanársegédjéhez, Claudio Martinez-Mehnerhez is óriási élmény volt járni, rengeteg hangszeren játszik, fejből kísér és játszik mindent, tizenkét nyelven beszél…Most éppen magyarul tanul, és amikor csak teheti, Rados Ferenctől vesz órákat. Bashkirov Tanár Úr minden hónapban egy hétig tanított minket, a többi időben Claudio  foglalkozott velünk, a legkisebb részletekbe menően. Kettejük közös munkája eredményezte, hogy a zárókoncerteken világszínvonalú produkciók születtek.

–Milyen volt ez a két madridi év? Megszoktad a várost, jól bírtad például a klímát?

-Előfordult, hogy napszúrást kaptam este hat után, mert 44 fok volt, de nagyon szerettem ott élni, jól megtanultam a nyelvet, és spanyol barátaim is lettek. Másfajta emberek, másfajta temperamentum, mentalitás, rendkívül türelmesek, hiányzik az itthoni feszültség és idegesség. Ez nagyon jó, de bizonyos szempontból akár a teljesítményük rovására is mehet, a nagy kényelem miatt nem annyira inspiráltak. Az osztály jobb növendékei majdnem mindig a külföldiek közül kerültek ki.

–Idén megkaptad itthon a diplomádat, de nem kezded el az aktív pályafutást, tanulsz még egy kicsit.

-Bashkirov Tanár Úr javaslatára Amszterdamban meghallgatott egy volt növendéke, aki a hágai Királyi Konzervatóriumban is tanít. Úgy éreztem, éppen rá van szükségem, ezért nála fogok tanulni. Koncertjeim is lesznek, elsősorban Franciaországban, több meghívást is kaptam, mivel ott két alkalommal első díjat nyertem nemzetközi zongoraversenyeken.  Hága két éves képzés lesz, szintén mesterdiplomát ad, tehát papírforma szerint nem magasabb szint, mint amit itthon már megszereztem. A professzor miatt megyek oda, hogy még tanulhassak és fejlődhessek.

–Miből fogsz megélni?

-Ösztöndíjat egyetlen külföldinek sem adnak, viszont ha havi 32 órát dolgozom szerződéssel, a holland államtól kaphatok támogatást a megélhetésre és a tandíjra. Sokan mennek étterembe dolgozni, vagy takarítani; nemrég kaptam felkérést zongorakíséretre, ez lenne tehát a szerződéses munka. Emellett magánúton zene-, és nyelvórákat adnék.

–Hága egészen más lesz, ott nem fogsz este napszúrást kapni…

-Igen, pontosan az ellentéte lesz Madridnak. Idáig csak egyetlen alkalommal jártam Hágában, és mindössze huszonnégy órát töltöttem a városban. Augusztus végén utazom, a többi majd ott kiderül.

Bokor Gabriella