Beszélgetés Staszny Zsófiával
Staszny Zsófival négy évvel ezelőtt már olvashattak interjút a Legatoban, épp akkor nyert meg egy énekversenyt Los Angelesben, és az itthoni diplomakoncertjére készült. Aztán elvesztettem szem elől, és most találkoztunk újra: az apropó az volt, hogy a Baráti Kör támogatásával elutazhatott Rómába, a Danubia Talents Nemzetközi Liszt Ferenc Versenyre, amelynek kamarazene kategóriáját meg is nyerték kamarapartnerével, Szabó Ferenc János zongoraművésszel.
Válasszuk ki a különlegességeket abból a négy évből, amikor nem találkoztunk. Azt hallottam, hogy egy alkalommal például koreai nyelven kellett énekelned.
Igen, a Koreai követség rendezett egy koncertet a Solti Teremben, és engem is felkértek, hogy szerepeljek. Egy Liszt és egy Kodály dalt kellett énekelnem, meg ezt a bizonyos koreait, aminek Hometown volt az angol címe. Kaptam egy kottát és egy youtube linket, ott hallgattam a kiejtést. Nagyon boldog voltam, mert utána a nagykövet gratulált, azt mondta, hogy minden szót értett! Egy koreai hölgy kísért zongorán, ő fordította le nekem a szöveget angolra, és azt kérte, hogy én meg a Kodály dalt fordítsam le neki, hogy értse, mit játszik.
A koreai dal zeneileg is idegen volt, igaz?
Nem volt annyira más, és ebben is sokat segített a zongorakísérőm. És volt egy másik nagy élményem: a Bolsoj sztárjaival együtt léphettem fel a Nagyterem színpadán. Fantasztikus énekeseket hallhattam testközelből! Ez egy zártkörű rendezvény volt, és mindenképp szerették volna, ha magyar énekesek is részt vesznek a koncerten. Aztán jártam Kínában turnén, az is nagyon jó volt. Szóval meg-megtalálnak feladatok, de nem mondom, hogy rengeteg munkám lenne. Pedig nagyon szeretem csinálni, és boldogan vállalnék többet is. Tavaly januárban volt az első alkalom, hogy kortárs zenét kellett énekelnem, és rögtön a MÜPA Nagytermében kezdhettem, Mészáros Zsolt Máté diplomakoncertjén, ahol Virágh András Gábor darabját énekeltem. Nagyon élveztem ezt a munkát is.
Változott valamit a hangod a négy évvel ezelőtti találkozásunk óta?
Igen, kezd súlyosodni és sötétedni, úgy tűnik, mégsem lírai szoprán lesz, hanem elmegy a drámai szoprán irányába. Nem tartok még ott, meg egyáltalán, szerintem sok mindent ki kell próbálni egy énekesnek, és aztán a torka megmondja, hogy kényelmes-e, el tudja-e énekelni.
Meg a személyisége. Nyilván vannak olyan szerepek, amelyekre csak most értél meg.
Persze, de ott van az is, hogy én mindig Mozart főhősnő szerettem volna lenni, az álmom a Figaro Susannája volt. Most viszont úgy tűnik, hogy az nem fog menni, inkább Donna Anna vagy Donna Elvira lehetek a Don Giovanniban.
Elsőéves vagy a Zeneakadémia doktori iskolájában. Miért céloztad meg a doktori címet?
A diploma után elvégeztem még a tanár szakot, mert egyre inkább azt éreztem, jó lenne majd egyszer tanítani is. A Konziban hospitáltam, és nagyon szerettem. Azt vettem észre, hogy leginkább azokkal találom meg a hangot, akik pályaorientáltak, akik már a zeneakadémiai felvételijüket tervezik. Ha pedig megszerzem a doktori címet, egyszer talán főiskolán vagy egyetemen is taníthatok.
Mi a témád a doktori iskolában?
A disszertációm témája a magyar zeneszerzők idegen nyelvű dalai a 19. század második felében. Nekem ez nagyon izgalmas, mert szeretem a daléneklést, ráadásul ez elég ismeretlen terület: olyan zeneszerzők után kell kutatnom, akikről nem nagyon hallottunk. Akit ismerhetünk közülük, az Mihalovich Ödön, és Hubay Jenő, akit mindig csak hegedűsként emlegetnek, pedig dalokat is írt. Ők mindannyian Liszt kortársai, és talán mondhatom, hogy valamilyen szálon mindegyikük kapcsolódik Liszthez, többekkel baráti viszonyban állt, Korbay Ferenc pedig a keresztfia volt. Ebben az időszakban inkább a nóták voltak népszerűek, tehát magyar nyelvű dalok, amelyek nem nóták, nem is nagyon születtek. A klasszikus értelemben vett romantikus dalokat idegen nyelven írták, legtöbbször németül, de néha angolul is, mint például Korbay Ferenc. Ő azért is áll nagyon közel a szívemhez, mert énekesként kezdte, később New Yorkban telepedett le, és egy zeneiskolát alapított a feleségével közösen. Az a nagy álmom, hogy a doktori iskola második szakaszában, amikor már a kutatómunkával kell foglalkozni, kijussak New York-ba könyvtárakban és levéltárakban kutatni, és Londonba, ahol Korbay az utolsó éveit töltötte.
Látom, nagyon érdekel téged az idegen nyelvű éneklés. Mi mindent próbáltál már?
Igen, ezt nagyon élvezem, és szerencsére a fülem is elég hamar rááll, valószínűleg a koreai dal is ezért ment ilyen jól. Egy éve voltam Lublinban egy versenyen, egyetlen magyarként jutottam ki, és ott énekeltem egy Chopin dalt lengyelül. Szóval, tényleg vonzódom az effajta kihívásokhoz, mert lehetett volna angolul vagy németül énekelni, de én az eredeti nyelven akartam. Felhívtam egy ismerősömet, aki anyanyelvi szinten beszél lengyelül, ő lefordította a szöveget, és gyakorolta velem a lengyel kiejtést. Az angol a legerősebb nyelvem, a német is egyre jobban megy, és franciául is gyakran énekelek, a három közül ehhez kell a legtöbb segítség.
Nem csak a disszertációd témája, de a római verseny is ehhez a passziódhoz kapcsolódik.
Az, hogy jelentkezzünk a versenyre, Szabó Ferenc János zongoraművész ötlete volt, aki több tanácsot is adott már a témámhoz. Ő vette fel a kapcsolatot a szervezőkkel, hogy megkérdezze, belefér-e az ének-zongora duó a kamara kategóriába. Szeretünk közösen dolgozni, ő is beleásta magát a magyar zeneszerzők idegen nyelvű dalai – témába, amiből egy koncertsorozatot is szervezett. A versenyprogramunknak Liszt és magyar barátai volt címe, lutri volt, hogy Liszt mellé ennyire ismeretlen zeneszerzőket veszünk a műsorba. Nem tudtuk, milyen lesz a fogadtatás, de fantasztikusan pozitív volt.
Hány dalt énekeltél és kitől?
Az volt a kiírásban, hogy huszonöt percet zenélhetünk, ha túllépjük az időt, pontot vonnak le. Két-három perccel rövidebb műsort állítottunk össze, hiszen bármi történhet, például ki kell fújni az orrom, vagy köhögnöm kell…nem akartunk emiatt pontot veszteni. Három Liszt dalunk volt, egy Végh János, két Mihalovich, és egy Korbay.
Volt a versenyen más énekes produkció is?
Nem. Volt sokféle kamaracsoport, például szaxofonosok, klarinét-zongora, két gitáros, nagyon vegyes volt a mezőny. Úgy próbáltam hozzáállni, hogy ez most egy koncert. Az a szorítás, az az izgalom, hogy vizsgahelyzet van, tulajdonképpen már a mesterszak alatt megszűnt. Jó ideje azt érzem, hogy kiállok és adok valamit, itt tartok, ez vagyok én, szívből adom, és remélem, hogy megtalálom a közönséget. És nagyon jó visszajelzéseket kaptam a verseny után.
Az, hogy most már jobban bízol magadban, a jövőbeni terveidre is kihat?
Talán igen. Szeretnék meghallgatásokra elmenni, úgy érzem, most értem meg arra, hogy megmutassam, ki vagyok, és mit tudok.
Említetted az operát. A Mozart operákról már beszéltünk korábban, mivel próbálkozol még?
Puccini és Gounod már volt, és még nem akarom elkiabálni, de kísérletezgetek most már kicsit nehezebb dolgokkal is. Kipróbálok valamit, meglátjuk, hogy fog menni, hogy esik a torkomnak, egyáltalán mennyire bírom fizikailag, mert azért végigvinni egy szerepet a színpadon nem könnyű.
Mi mindent teszel azért, hogy ez menjen?
Nagyon figyelek arra, hogy egészségesen étkezzek, nem járok bulizni, mert megviseli a hangszeremet, és fontos a sok mozgás meg a torna. Ha nem támasztok, sokkal jobban leterhelem a hangszalagokat,
Nyilván a hideg innivalókat is kerülöd.
Meg persze a szénsavast. Most felfedeztem magamnak a sóbonbont, senki sem érti, hogyan bírom ezt megenni…ez egy kis cukorka, van gyógynövényes, multivitaminos, narancsos, és sós forrásvíz van benne. Múltkor hallottam egy riportot az egyik operaénekesünkkel, aki azt mondta: mi még a denevérkakit is megennénk, ha valaki azt mondaná, hogy attól sokkal jobb hangunk lesz, és ez tényleg így van! Nekem is van mindenféle csodaszerem, szájmaszkot mindig tartok a táskámban, antivírus-pasztilláim is vannak, ha valaki nagyon köhög a vonaton, akkor beveszem. Lehet, hogy csak pszichésen hat, de már az is segít, mert megnyugszom, és legalább nem gyötröm magam. Most, a római verseny előtt beteg voltam, izgultam is végig, hogy csak bírjam!
Akkor jöttek a plusz energiák, gondolom.
Igen, meg hát az adrenalin löket, ami ilyenkor a szervezetet éri. Lement a verseny, utána megint nagyon köhögtem, de amíg énekeltem, minden rendben volt.
Érdekes dolog ez a színpad. Ad valamiféle védettséget – legalábbis annak, aki tényleg oda való. Több színésztől hallottam már például, hogy a civil életben gátlásosak, a színpadon viszont bármire képesek.
Ezen én is sokat gondolkodtam, mert most a doktori iskolában néha kiselőadásokat kell tartani egy-egy témában. Ilyenkor borzasztóan izgulok, hogy ki kell állnom, pedig csak tíz-tizenkét ember előtt kell beszélnem. Színpadon énekelni tulajdonképpen könnyebb nekem, akkor már csak a zene van. Van, hogy izgulok, hogy remeg a lábam, de a hangom soha.
Bokor Gabriella
[hana-code-insert name=’sztaszny’ /]